A zsidó kerekasztal lovagjai

– Márpedig a hídon átmegyek, ha addig élek is!
– Márpedig csak addig élsz…
(Gyalog Galopp)

Tavaly nyári helyzetelemzésem óta a zsidó közélet rég nem tapasztalt pezsgésnek indult. Színre lépett a Zsidó Közösségi Fórum, az egész zsidó értelmiséget lázba hozta a Társaság a Magyarországi Zsidó Kisebbségért aláírásgyűjtése, és a legutóbbi újhold egyszerre ültette klaviatúra elé a zsidó közélet négy tótumfaktumát.

A felületes szemlélő számára úgy tűnhet, elkezdődött végre a Mazsihiszt elkerülő Burma-út építése. Valójában csupán a régi motorosok nyergeltek korszerűbb járgányra, sebeiket leragasztották, kicsit átfestették a sisakjukat. Mindez a kibontakozás, a sokszínűség illúzióját keltheti. De nézzünk egy kicsit alaposabban a képzeletbeli zsidó kerekasztal körül bóklászó lovagok sisakrostélya mögé.

“Ha más princípiumot veszünk, és nem ezt, azt bárki nevezheti kulturális szerveződésnek lett légyen bármily igényes, fantáziadús, okos, irodalmi színvonalú, de az már nem zsidóság.”

Zoltai Gusztáv a rendíthetetlen ólomkatona. Gyakorlatilag ellenőrizetlen teljhatalommal, vaskézzel igazgatja a rendszerváltozás óta a Mazsihiszt. Jórészt személyes sikerének tekinthető, hogy sikerült az állami támogatást jó másfél évtized alatt nominálisan a negyvenszeresére növelnie. Ez kellő forrást biztosít számára, hogy ügyes taktikázással hűbéresévé tegye nemcsak a hitközségeket, de a hitközségen kívüli zsidó szervezetek többségét is. Az örökös igazgató politikája nem valamiféle mohó hatalomvágyat, önző, személyes érdeket takar. A legortodoxabb rabbit is megszégyenítő hittel vallja, hogy “Zsidóságunk a minján fundamentumára épül. A Tóraolvasás, a Szombat köszöntésére, a megannyi ünnepi és hétköznapi szertartásra. A britre. Tehát minden Út a templomba vezet.” Bár gyorsan hozzáteszi, hogy „Ez nem fundamentalizmus. Ez a lényeg filozófiája. Valami vagy az, vagy nem az.”, azért mindenki érti, hogy dehogynem. A fundamentalizmus lényege, hogy ÉN határozom meg, hogy mi AZ, és mi NEM AZ. E meghatározáshoz az elméleti alapot az ortodox zsidóság „kiskátéja” a Sulchán Aruch képezi. Ez egyébiránt teljesen méltányolható szempont, hiszen a zsidóság legutóbbi, közel félezer évét a Sulchán Aruch vezérelte. Azonban, – amint erre korábbi tanulmányomban is rámutattam -, a 19. században az asszimiláció levezénylésére létrejött, és napjainkra egyeduralkodóvá vált neológia képmutatássá, üres hivatkozási alappá silányította ezt a fundamentumot. Érdekes lenne megtudni, évente hány körülmetélést hajtanak végre ma, Magyarországon, hányan járnak egyáltalán rituális fürdőbe. Ezek az adatok nem véletlenül nem publikusak. A Sulchán Aruch és a „zsidó út” (halakha) 613 parancsa (micve) „írott malaszt” a neológ felekezet – de facto a Mazsihisz – számára. Az igazgató maga is önkéntelenül elmosolyodik, amikor arról beszél, hogy „A magyar rabbikar kiválóan felkészült, szellemi ereje teljében van.” Hiszen az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem átlagosan fél évtizedenként produkál egy szál rabbit, akit ráadásul Magyarországon kívül egyetlen rabbikar sem fogad el. Sőt, a neológ vallási bíróság (Bét Din) előtti betérést sem ismerik el sehol másutt. Zoltai tehát a be- és elzárkózás politikáját folytatja, könyörtelenül elfojt minden reformkísérletet, s közben jó szimattal, meg egy kevéske pénzzel rövid pórázon magához köti, és felszalámizza a elő-előbukkanó alternatív kezdeményezéseket. Könnyen belátható, hogy ennek a korlátolt “stratégiának” a következménye a lassú agónia, a permanens kontraszelekció, az önfelszámolás.

„Európa csak akkor lesz egységes, ha megőrzi sokszínűségét, és mindenki az lehet, ami szeretne.”

Dr. Feldmájer Péter éppen kivár. Immár harmadszor ül a Mazsihisz elnöki székében. Két cikluson át, a kezdetektől 8 éven át szolgálta a neológ felekezet hegemón törekvéseit, hatékony közreműködésével sikerült Zoltait az ügyvezetői posztba bebetonozni. Nem mellesleg, éppen az ő korábbi regnálása alatt fonnyadt hétvégi kirándulókörré a Mazsihiszen kívüli egyetlen jelentős zsidó szervezet, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike). A dolog pikantériája, hogy a jónevű ügyvéd Mazsihisz elnökségét éppen a Mazsike elnöki pozíciójára cserélte a kilencvenes évek végén. Ott is maradt, egészen tavalyi nagy, Heisler-buktató visszatéréséig. A régi-új elnök ma az általa gründolt, merev szerkezet foglya, gyakorlatilag semmiféle befolyása nincs a dolgok alakulására. Talán arra bazíroz, hogy Zoltai kap még egy ötéves ciklust, aztán majdcsak elfárad végre. Addig is óvatosan építgeti a zsidó reformer imázsát, egy kicsit filozofálgat a sokszínűség manapság jól hangzó lózungján. Végül nem jut dűlőre, biztos ami biztos, annyiban marad, hogy „Az európaiság nagyon tág, ködös fogalom, Brüsszel távol van.” Igazából azonban éppen az ő távlati tervei nagyon tágak, ködösek. Talán arról álmodozik, hogy majd „a Zoltai után” épp ő fogja megbontani az épp őáltala felépített zárt monolitot, hogy egyfajta védőernyő – értsd totális kontroll – alá vonja a Mazsihiszen kívüli zsidó szervezeteket. Ha még lesz egyáltalán Mazsihisz. Ha még lesznek egyáltalán zsidó szervezetek.

„a zsidóság természetes önszerveződése a sok centrummal rendelkező, sokszínű közösség, és ez a sokszínűség ma is a zsidóság értékeinek egyik nagyon fontos hordozója”

Heisler András a Mazsihisz megreformálásának kikényszerítésében utazik. Az előző Mazsihisz elnök alig kétéves küzdelem után kényszerült letérni a hepehupás Burma-útra. Nagyimrei buzgalommal látott hozzá a Mazsihisz merev kereteinek fellazításához. Felismervén a zsidó felekezet kamikáze politikájának jövőtlenségét, előre próbált menekülni, dárdája hegyén a sokszínűség sokat- (és semmit-) mondó jelszavával. Mivel a hitközségen belül mindenhol Zoltai hűbéreseibe ütközött, kívül keresett szövetségeseket. Még elnökként létrehozta a Zsidó Közösségi Fórumot (ZSKF), ahova meghívta a hitközségen kívüli szervezeteket. Olyan demokratikus, informális testületet álmodott, amely egyfajta zsidó kerekasztal modelljeként szolgálhat a jövőben. Türelmetlenségében tavaly nyáron megbocsáthatatlan taktikai hibát követett el: Zoltait lemondásra szólította fel, s ez azonnal a fejébe került. A ZSKF ősszel így az immár bukott, s ezzel mártírrá magasztosult Mazsihisz-elnökkel az élén rendezett nagyszabású konferenciát „az embereknek”. A rendezvény a régi, rövidlátó, csodaváró konklúzióval zárult: „Demokratikus Mazsihiszt! Zoltai monnyonle!” Erre a Mazsihisz persze kilépett a ZSKF-ből, s Heisler magáramaradt a „civilekkel”. E szervezetek túlnyomó többsége azonban épp Zoltai szalámitaktikájának áldozata. Társadalmi beágyazottságuk gyenge, értelmiségi támogatottságuk a nullához közelít, anyagi kiszolgáltatottságuk a Mazsihiszhez láncolja őket. A ZSKF jövője bizonytalan, nemhogy stratégiája nincs, de még a megoldásra váró problémák megfogalmazására sincs ideje, energiája, s valljuk be: igazi motivációja sem. Kibontakozását gyakorlatilag lehetetlenné teszi a tapintható paradoxon, hogy miközben elnöke retorikájában egyre élesebben szembehelyezkedik a Mazsihisz vezetésével, tagjai a Mazsihisz kegyelemkenyerén tengődnek. Ehhez képest a ZSKF-elnök meglepően magabiztos: “Úgy gondolom a MAZSIHISZ-en belül megérett a helyzet egy demokratikus mozgalom létrejöttére. Egy ilyen mozgalom a Szövetség Vezetésén át, a Szövetség Közgyűlésén keresztül képes lehet kikényszeríteni a sokak által szükségesnek tartott – nem az elnökök személyének cseréjével fémjelzett – valódi rendszerváltást.” Talán tud valamit…

„Megtalálni és megszólítani a hagyományoktól eltávolodott zsidó embereket, főleg a fiatalokat. Ehhez azonban nem monolitikus, hanem sokszínű kínálat kell.”

Dr. Olti Ferenc az Államtól várja a zsidóság megváltását. A kivételesen jó politikai és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező egykori Mazsihisz alelnök már jóval Heisler előtt belebukott a „Zoltai monnyonle” reformprogramba. Hamar rájött – amire Heisler látszólag még nem -, hogy „a monopóliumot nyilván nem a monopolszervezet tudja és akarja leépíteni.” Inkább odaállt bábáskodni az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (Emih), lényegében egy alternatív Mazsihisz megszületéséhez. Az Emih a többi civil szervezettől eltérően, zsidó felekezetként jegyeztette be magát, így közjogilag – elvben – a Mazsihisz riválisának tekinthető. A vallási hátteret a Chábád Lubavics nemzetközi mozgalom rabbijai adják. A Chábád a kilencvenes évek elején jelent meg Magyarországon, és azóta igen intenzív oktatási, felvilágosító tevékenységet végez zsidók körében. Ennek a lényegében ultraortodox, misztikus, haszid irányzatnak a tényleges társadalmi beágyazottsága igen csekély. Hitéleti szolgáltatásaikat szinte kizárólag az itt tartózkodó külföldiek veszik igénybe, jóllehet színvonalas imakönyveiket, vallási kiadványaikat a neológ hitközségekben is szorgalmasan forgatják. Olti jó kapcsolatait kihasználva évek óta lobbizik, hogy az Állam több szálon kapcsolódjon a zsidósághoz. Praktikusan: a forrásokat ne csak a Mazsihisz csatornáján keresztül folyósítsa, hanem az immár legitim, alternatív zsidó felekezetet is fogadja el tárgyalópartnernek. Ebbéli igyekezete kevés sikerrel kecsegtet, ugyanis minden szekuláris állam, – 1868 óta a magyar is deklaráltan – abban érdekelt, hogy a vallási felekezetek belügyeitől távol tartsa magát. Anakronisztikus próbálkozás rávenni az Államot, hogy elfogadja: nincs egy zsidóság, ellenben zsidóságok vannak. A nagyobbik kormányzó párt ennek az elvnek a nyomatékosítására gyakorlatilag zsidóügyi minisztériummá emelte (degradálta?) a Mazsihiszt Suchmann Tamás veterán MSZP-s politikus alelnökké “választásával”. Eközben az Emih – Olti segedelmével – hiába vonultatta fel a nemzetközi zsidóság színe-javát a Kossuth térre, a Sándor-palotába, a Rumbach zsinagóga tulajdonjoga mégis a Mazsihiszre szállt. Pedig a Mazsihisznek fogalma sincs, mihez kezdjen ezzel a romhalmazzal, ellenlábasa viszont rengeteg pénzt, és virágzó hitéletet ígért a patinás falak közé. Ez az eset is világosan demonstrálja, – ami egyébként logikus -, hogy az Állam minden egyéb szemponton felülemelkedve a felekezeti konfliktuskerülésben érdekelt. Az Állam nem partner a kiazsidó játékban. Tegyük hozzá: ne is legyen!

“Ez a mozgalom ugyanúgy az asszimiláció ellen küzd, mint ahogy teszi azt a hitközség is”

Deák Gábor a kisebbségi önkormányzatokban látja a kiutat. A Mazsike egyik alapítója tavaly – negyedmagával – aláírásgyűjtést kezdeményezett a zsidó nemzeti kisebbség parlamenti elismertetésére. Kétség nem férhet hozzá, hogy a jelenlegi alkotmányos keretek között ez a legdemokratikusabb formája a korszerű, liberális önmeghatározási elveknek. Deák a kilencvenes évek elején zsidó részről tagja volt a kisebbségi kerekasztalnak, melynek feladata az új kisebbségi törvény megalkotása volt. Akkor – demokratikus intézmények híján – a zsidó közélet meghatározó figurái döntötték el, hogy a továbbiakban nem kérnek a kisebbségi státuszból, így a zsidóság elhagyta a kerekasztalt, és kimaradt az „etnobizniszből”. Lovagunk tavaly úgy érezte, hogy „az akkori érvek már nem érvényesek vagy jelentősen tompultak”, így elérkezett az idő a revansra. Társaival együtt minden teketória nélkül belenyúlt a darázsfészekbe. Az aláírásgyűjtés – a kezdeményezők számára váratlanul – totális egységbe kovácsolta a zsidó közéletet. A teljes zsidó intézményrendszer, valamint az összes zsidó és nemzsidó írástudó fullánkja is a kezükbe fúródott. Deák (megint) elszámította magát, fordítva ült a nyeregbe. Ha az aláírásgyűjtés megkezdése előtt indít mozgalmat a kisebbségi státusz megszerzéséért, talán felpezsdítette volna a petyhüdt zsidó nyilvánosságot. Komoly, érdemi vitákban, valódi észérvekkel szövetségeseket, valós társadalmi bázist teremthetett volna a kezdeményezés mögé. Ezzel a huszárvágással azonban kész helyzetet teremtett (illetve próbál teremteni), ami felháborodással, rettegéssel vegyes, egyöntetűen hisztérikus ellenállásba ütközött. Az aláírásgyűjtés eredményessége ma még nem látható, az azonban igen, hogy bármi lesz is a kimenetele, abból nem lehet jól kijönni. Ha nem jön össze az a nyamvadt ezer aláírás, az elhitelteleníti, és évekre lehetetlenné teszi e kibeszéletlen, jobb sorsra érdemes téma kulturált megtárgyalását. Ha összejön, akkor meg a parlament nem fog tudni jó döntést hozni „a 21. század első zsidótörvénye”¹ (1) ügyében. Talán kár volt elkapkodni…

Sok a duma. A kérdés, hogy ki, mekkora társadalmi támogatottságot tud felmutatni. Lovagjaink erre a kérdésre elbizonytalanodnának. A magyar zsidóság nagyjából egyöntetűen hátat fordít mindnyájuknak. Nem kérnek a belterjes, neológ képmutatásból, a pályázatorientált, seszínű “civil” szervezetekből, az ultraortodox haszid vircsaftból, sem a bizonytalan kimenetelű nemzetiségi státuszból.

Közben a Szarvas tábor, meg a zsidó iskolák ontják magukból a fiatal zsidókat. Hova tűnnek ezek az ifjú emberek? A zsinagógákba? Költői kérdés. Ők a „Zsidniland”-be² (2) járnak. Igazi, pezsgő zsidó szubkultúra kibontakozásának lehet tanúja, akinek van rá szeme. Az izraeli buldózerek árnyéka alatt, a (volt?) zsidónegyed kis romkocsmáiban, a “zsidó helyeken” állandó a nyüzsgés. A számtalan zsidó zenekar, szinte sehol nem reklámozott koncertjein több fiatal tolong, mint az összes „civil” szervezet taglétszáma együttvéve! A két zsidó színtársulat előadásai teltházzal mennek.

„Zsidniland”-ben nagy a fluktuáció, mindig jönnek új felszállók, közben egyesek eltűnnek hosszabb-rövidebb időre Izraelbe. De nem hagyják el egy napra sem a virtuális „Zsidniland”-et, hiszen az interneten 24 órában hullámzik a tömeg! A zsidó társkeresők szerverei alig bírják a terhelést, a zsidó fórumokon fiúk és lányok ezrei osztják meg egymással tapasztalataikat, gondjaikat, ismereteiket. Jobbnál-jobb zsidó webhelyek indulnak, alakulnak át, és szűnnek meg.

A jövő a jelek szerint a romkocsmák népének a kezében van. A lovagok kora lejárt.

Seres Attila
A Sófár Egyesület elnöke

https://www.youtube.com/watch?v=G9TkKIs9qPU