Kósernyolcad

Nagy lelkesen elmentem az Óvás Egyesület konferenciájára a zsidónegyed jövőjéről.

Négyzetméterek, Madách sétány, homlokzatok, bontás, revitalizáció, házszámok, Wallenberg, építési társulás, kétszintű önkormányzatiság, közmunka, városrendezés, örökségvédelem, pufferövezet, rendszerváltozás röpködnek a levegőben kutyaszarral, feljelentgetéssel, lakáskörülményekkel, korrupcióval keveredve. Veterán városvédők, lánglelkű, ifjú forradalmárok beszélgetnek el egymás, és kifejezéstelen tekintetű hivatalnokok, propagandaszövegű pártcsinovnyikok mellett.

Váratlanul szót kapok, óvatlanul megkérdem, felmerült-e bármilyen koncepcióban, bármilyen szempontként egyáltalán a negyed “zsidó” elnevezése? Hogy a revitalizáció során esetleg figyelembe lehetne venni a zsidó élet infrastrukturális igényeit, és így az újraélesztés eredménye akár egy korszerű, pezsgő, zsidónegyed is lehetne? Hogy bevonták-e a munkába a zsidóság képviselőit? Vagy netán a zsidó elnevezés pusztán a valaha itt élt lakosok emlékét örökíti meg, mint pl. a Vizafogó?

Nem értik. Nem akarják érteni. Vagy nagyon is értik. Jönnek a mellébeszélések: az önkormányzat nem szabhatja meg, hogy ki, hol lakik. Majd a befektetők, a lakosok olyanra alakítják, amilyenre akarják. Lesznek ám itt majd kávéházak is. Igen, bevonták a zsidóságot: a bontásokat jórészt izraeli vállalkozók végzik. Hogy a Rumbach zsinagóga holdbéli felújítása majd katalizálja a zsidó életet. Különben is: a romokon ma is virágzanak a zsidó szellemiségű kávéházak. Hogy ez arculatában tulajdonképpen nem is volt soha igazán zsidó negyed. Hogy ez nem zsidó ügy. Gettópánik.

Aztán tétován visszaterelődik a szó a krízismenedzsmentre.

Dermedten továbbadom a mikrofont. Már nincs erőm kinyögni, hogy a zsidónegyed vagy másfél évszázadon át nem volt gettó, itt szerelmek szövődtek, világhírű tehetségek bölcsői ringtak. Az itt élők meg voltak győződve arról, hogy ez az ő hazájuk is. Az ő emléküknek, áldozatuknak, hitüknek tartoznánk azzal, hogy nem adjuk fel végleg a reményt! Hogy milyen groteszk lesz, amint óriás kérdőjelként feszítenek majd a gyönyörű zsinagógák a semmitmondó irodaházak, bankok, lakóparkok kellős közepén. Nincs erőm kimondani, hogy a Holokauszt szomorú beteljesülése lesz a zsidók nélküli zsidónegyed.

Nem tudok aludni, talán a holdfogyatkozás miatt. Belémhasít a felismerés, hogy ezek mind csak azt tudják, hogy mit NEM akarnak, és momentán fogalmuk sincs a kibontakozás lehetőségéről.

Talán most lehetne valamit… Eltűnődök… A vitára visszagondolva úgy rémlik, hogy a zsidónegyed építészeti értékei zsidó szempontból többnyire érdektelenek. Kissé provokatívan még azt is megkockáztatom, hogy a zsidóság szempontjából kizárólag a három nagyzsinagóga, és a hozzájuk kapcsolódó épületek megőrzése igazán fontos. Ezek pedig – tudomásom szerint – nincsenek veszélyben. Azonban ezt a trivialitást továbbgondolva sajátos mozgástér nyílhat(na) a hitközség és a kerület számára.

A három nagyzsinagóga – Dohány, Kazinczy, Rumbach – a hagyományos “pesti zsidó háromszög” szimbólumai. Mi lenne, ha ezt a háromszöget – ami a valóságban csupán néhány háztömbnyi terület – igazi zsidónegyeddé nyilvánítanák? Olyan övezetté, amelyben kizárólag kóser boltok, vendéglátóhelyek működhetnének? Ahol minden újonnan épített és felújított lakóházban kötelezően lenne sabbatlift, az új lakások fel lennének szerelve a kóser háztartás minden korszerű kellékével? Ahol a hét végén nem lenne gépjárműforgalom? Ahol minden felirat kétnyelvű lenne: magyar és héber?

Ez lenne a kósernyolcad. A régi zsidónegyednek legfeljebb a fele. Olyan városrész, ahol erőre kaphat az elmúlt században oly sok megpróbáltatást elszenvedett magyar zsidóságnak legalább a harmadik generációja. Ahol a kissé poros tradíció lüktető, modern életté pezsdül. Ahol minden a rendelkezésére áll annak, aki a zsidó hagyomány szerint szeretne élni. Ahol szívesen sétálgatnak pestiek és vidékiek, zsidók és nemzsidók, turisták és üzletemberek.

Egy olyan városrész, amely telis-tele lenne kóser éttermekkel, kávézókkal, pubokkal, könyvesboltokkal, galériákkal, utcazenészekkel, stb.. Ahol állandóan zajlana az élet, ahol az utcákon a héber és a magyar beszédbe a világ különböző országaiból idelátogató turisták különböző nyelveinek egyvelege keveredne. Itt lakhatna mindenki, aki zsidó és aki nem, aki vallásos, és aki nem, akinek magyar az anyanyelve, és akinek nem.

Szóval egy városrész amely tele van dinamikával, jókedvvel – egyszóval ÉLETTEL. Mint azelőtt…

Lehetetlen?

Seres Attila

Népszava 2004. november 28